Nem kevesen vagyunk, akiknek ezt újra meg kell tanulni, mert elfelejtettük. Pedig mi is úgy jöttünk erre a világra, hogy ezt tudtuk, és ezt akartuk megvalósítani. Az előttünk élő generációk is nyilván ezzel a szándékkal érkeztek. Abba beleszólt a történelem, a háborúk, az egyéni sorsok. Ezért ők arra tanítottak bennünket, hogy legyünk óvatosak, körültekintők, megfontoltak, elégedjünk meg a kevesebbel is, ha az biztos, ne álmodjunk nagyokat.

Nekik éppen ebben a két energiában rendült meg a bizalmuk, éppen ezeket tartották luxusnak, sőt veszélyesnek. Hiszen minek lehet örülni nélkülözések idején, amikor csak a túlélésre van esély, és éppen nem lehet a bőség energiáját tapasztalni. Arra a tudásra tanítottak meg, aminek ők nem voltak a birtokában, amikor az ő életükben megjelentek azok a szituációk, amikben a helytálláshoz szükség lett volna. Megtanulták hát a maguk erejéből, a maguk kárán. Örültek volna, ha valaki őket előre felkészíti. Ezért adták ők nekünk át ezt a tudást.

A világ közben megváltozott. Nekünk már nem erre a tudásra van szükségünk. Legalábbis nem teljesen így.

Ezért hát nekünk is magunknak kell megtanulni a saját erőnkből, a saját kárunkon. Üres lapot kaptunk ezek szerint az elődeinktől? Semmi sem hasznosítható az ő tudásukból? Vagy éppen jó lett volna, ha üres lapot kapunk, mert tele volt az írva, csak használhatatlan dolgokkal? Az ő tudásuk, az ő tapasztalataik nagyon is a hasznunkra válnak. Nem kell átvennünk feltétel nélkül. A következő generációnak mindig az a dolga, hogy az előző generáció tudását beépítve többé váljon, tegye ő hozzá a magáét. Legyünk hálásak az ő tapasztalásaikért, köszönjük meg, hogy megtették ezt helyettünk, értünk is. És mi is így gondoljunk az utódainkra.

A mi elődeink nem tudták örömmel és a bőség energiájában élni az életüket. Mert úgy látták, nehéz az élet és szükséget szenvednek. Ez nézőpont kérdése. Amikor fel tudtak építeni újra egy országot, amit szinte a föld színével tettek egyenlővé, akkor nem beszélhetünk szükségről és nehézségről. Amikor létrehozok a magam és a szeretteim számára valamit velük együtt munkálkodva, akkor azt éppen az öröm és a bőség energiájában teszem. A világban mindig öröm és bőség van, ebben nincs hiány. Az elosztás, az már más kérdés. Az, hogy nekem jut-e, azon múlik, én mit hiszek.

Kaptam egy igazi bölcs tanítómestert Mandula személyében. Neki aztán nincs gondja, nem is így áll az élethez, a világhoz. Az ő élete a játék, az élvezettel tanulás, az ismerkedés a világgal, a kapcsolódás. Eszébe sem jut, hogy bármikor is nélkülöznie kell majd az életében. Ő minden pillanatban a mában él. Egyszerűen csak példát kellene venni róla, és örömben és bőségben tudnánk élni az életünket. Igen, róla én gondoskodom. És ő feltétel nélkül megbízik bennem. Ezt ő eldöntötte az első percben, amikor a dobozból kivéve az ölembe ültettem, belenézett a szemembe, és elkötelezte magát mellettem. Tudja, hogy rám számíthat, és együtt is működik velem. Tudja, hogy mi az ő dolga, és miben kell magát rám bíznia.

És most jön a kérdés, hogy igen, és egy felnőtt emberről ki gondoskodik így. Az Univerzum. A gondviselés. Hívd, ahogy akarod. Ha rá tudjuk magunkat bízni, elfogadjuk a vezetést, észrevesszük a jeleket, örömben és bőségben tudunk élni. Ez mindenkinek megadatik, senkivel nem kivételeznek, senkit nem fosztanak meg tőle. Be kell tudnunk fogadni. Ezt is meg kell tanulni. Ezt is elfelejtettük. (Mondhatnám magyarázatnak, hogy az előző ezer év az 1-es miatt nem ezt tanította nekünk, a 2-es minőségét pár éve tanuljuk, és nem könnyű a váltás.) Érdemes átvizsgálnunk a hitrendszerünket, kitenni azokat a negatív energiákat, amik nem engedik be az örömöt és a bőséget az életünkbe. Mert ott állnak ők az ajtó előtt.