Nem szerettem a decembert. Korán sötétedik. Egész nap félhomály van. A hangulatunk is borongós lesz. Elfelejtjük, hogy van bennünk Fény.
Nem tudtam örülni a karácsonynak se. Készülődtem, igyekeztem hangulatot teremteni, volt néhány szép pillanat, de töredékben maradt az ünnep. Hiányzott a valódi Fény. Ami belőlünk kellett volna, hogy áradjon. Hova lett a bennünk lévő Fény? Aminek nem csak a sötét időszakban kellene áradnia. Érzem, hogy ott van bennünk, nagyon halványan pislákol, alig-alig van fénye, melege egyáltalán nem érzékelhető. Mi oltotta el? Mi tudná lángra lobbantani?
Ahogy ezen gondolkodtam, láttam magam kislányként. Virágos szoknyás, mezítlábas, mosolygó, szőke hajú, kíváncsi tekintetű kék szemű kislány nézett vissza rám egy napsütéses nyári napon. Már el is indult felém, barátságosan közeledett, látszott, hogy nyitott az én lényem megismerésére, befogadására. Sugárzik belőle a tisztaság. Ártatlan, romlatlan, érintetlen, csupa Jóság. Bennem is csak a Jóságot látja. Az ő Jóságát szeretné összekapcsolni az én Jóságommal. Közeledik, szeretettel, de óvatosan. Mintha azt kérdezné a szemével: Szabad? Te is szeretnéd? Rámosolygok, ezzel jelzem, hogy szívesen kapcsolódom hozzá. Ő még közelebb lép, és már ki is tárja a karját az ölelésre. Lubickolnék ebben az érzésben. De eszembe jut, én ezt kislányként soha nem tudtam megtapasztalni. Amikor ezzel próbálkoztam, falakba ütköztem. Nem fogadták a közeledésemet. Nem értettem, hogy miért. Miért utasítják el a szeretetemet? Próbálkoztam még néhányszor, aztán megértettem, be kell ezt fejeznem. Úgy fordítottam le magamnak, hogy én hibáztam, nem helyes, amit teszek, hiszen senki nem viselkedik így.
Egy ideig még törtem a fejemet, hogyan lehetne másként közeledni az emberekhez. De amikor azt érzékeltem, a mosolyomtól megijednek, ahogy közelebb lépek, a félelmet látom a szemükben. A karomat már nem is mertem ölelésre tárni. Félnek tőlem. Akkor biztos valami rosszat teszek. De én nem akarom őket bántani. Én a bennem lévő Fényt szeretném egyesíteni a bennük lévő Fénnyel. Ilyenkor egy kép elevenedett meg előttem. A templomban a mise végén az egyik néni messziről oltotta el a gyertyákat egy hosszú boton lévő fém kupakkal. A gyertyák ott maradtak élettelenül, csak egy pillanatra látható füst maradt utánuk. A következő vasárnap keltek újra életre, amikor a néni meggyújtotta őket. Nagy figyelemmel néztem a mise elején és végén lejátszódó jelenetet. Egy volt a sorsom a gyertyákéval. Messziről is képesek voltak eloltani a Fényem. És már én is arra vártam, hogy valaki meggyújtsa ahhoz, hogy égni tudjon bennem. De ezt nálam nem tette meg senki. Talán nem is engedtem volna, mert attól féltem, úgy járok, ahogy a gyertyák. Ki vannak szolgáltatva. Aki meggyújtja őket, el is tudja oltani, és kénye-kedve szerint játszik is ezzel.
Elfelejtettem, hogyan tudom én magam meggyújtani a lángomat. Elvesztettem ezt a képességemet. Mert féltek tőle. Már nem is pislákolt bennem a Fény. Sok éven keresztül éltem így. Voltak azért olyan pillanatok, amikor majdnem meg tudtam újra gyújtani. De akkor már én féltem. Attól, hogy megint eloltják bennem mások.
Akkor még nem tudtam, amit ma már igen. Én nem tettem rosszat. Soha nem tőlem féltek. Hanem saját maguktól. A bennük lévő Fénytől. Arra emlékeztettem őket, amit magukban megtagadtak. Mert őket is bántották, tőlük is elvették a Fényüket. Azok, akiket szintén bántottak. És így mindannyian elhittük, bennünk nincs Fény.
Ma láttam azt a kislányt, aki én voltam. Akiben ott volt születése pillanatától a Fény. Ez a kép is kiölődött belőlem. De már látom újra. És elhiszem, hogy az Én vagyok. Már nem engedem elvenni a Fényemet. Már meg tudom őrizni és tudok vele bánni. Tudom én szabályozni. Mint a gáz lángját. Takarékon mindig ég bennem. Ha közeledek a másik emberhez, fel tudom mérni, hogy mennyit bír el belőle. Ha kell, felerősítem a lángot. Van, aki még elmenekül. De engem már nem bánt. Van, aki csak nézi messziről. És van, aki közelebb is enged vagy maga jön közelebb, ha látja, hogy én bizonytalanodom el. És van, akivel egyesülni is tud a Fényünk.
Úgy tudtam ide eljutni, hogy találkoztam néhány olyan emberrel, akikből áradt a Fény. Meg tudták gyújtani az én Fényemet és segítettek megnyitni a kiáradását. Ők meglátták bennem azt, amit már én is látok azokban, akik gyerekkoromban elmenekültek előlem. Meglátták az én Fényemet és értékesnek találták. Szeretném én is ezt továbbadni. Hogy minél több ember ébredjen rá arra, hogy a Fény ott van benne. Lássa meg magában, keltse életre. És így egyre több csónakban gyullad fel a Fény az Élet tengerén. Világítunk egymásnak. És a világosság mellett melegséget is árasztunk, ami felolvasztja a megfagyott szíveket.
