Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. Tehát dőlj hátra nyugodtan, és csak várj, türelmesen, békében, hittel. A legtöbbször az ideális társsal kapcsolatban olvasom ezt az állítást manapság. Az igazival, a nagy Ő-vel, a tökéletes isteni társsal. Mert talán ezt szeretnénk a legjobban az életben. És elhisszük, hogy majd jön, itt lesz, amikor eljön az ideje, se előbb, se később, és ami meg van írva, az úgyis meg fog történni. Nekünk nem kell tenni érte semmit. Sőt, nem is tudunk tenni semmit, hiszen meg van írva, és azzal, ha tennénk, beleavatkoznánk és pont nem az történne meg, ami meg van írva. Tehát várunk, gyakoroljuk a türelmet, és ha nem érkezik, azt hisszük, nem jól várunk, nem vagyunk elég türelmesek. Kutatjuk az okokat, miért nem jön már, miért nem érdemeljük meg még, mit kell még tennünk magunkkal azért, hogy meg tudjon érkezni.
Egy ideje olyan falsul hangzanak a fülemnek ezek a mondatok. Idejét múltnak érzem. Nekem azt sugallja, hogy kiadjuk az életünk felett az irányítást. Csak várunk, és nem cselekszünk. Ott van már ő, ott áll előttünk, de mi nem vagyunk még ott, hiába gondoljuk azt, hogy nyitottak vagyunk a fogadására, és erre vártunk egész életünkben.
Mit értünk félre? Valahogy ez is olyan jó kis fedősztorivá vált, ez lett az alibink, hogy majd úgyis megtörténik magától, hiszen meg van írva. Akinek meg nem történik meg, annak nem is volt megírva, ez van.
Akár meg is lehet írva, és ott áll majd, amikor készen állunk rá, amikor abban az állapotban vagyunk magunk is, hogy tökéletes isteni társává tudunk válni a párunknak, de anélkül, hogy válasszuk őt, nem fog megtörténni semmi. Anélkül hogy beleállunk, jelen vagyunk benne, nem történik semmi. Ha nem cselekszünk, nem történik semmi. Nélkülünk, a mi részvételünk nélkül nem történik semmi.
Mindenhez kell a mi döntésünk, kell a rá kimondott igenünk és a beleállásunk. Sokszor igent se mondunk, de nemet sem. Ott állunk a kettő között, nem döntünk, csak várunk. Arra, aminek meg kell történnie. Mi van, ha pont ennek kell megtörténnie? Hogy ott állunk a lehetőség küszöbén, és mi dönthetjük el, hogy akarjuk vagy nem. Eldönthetjük, és el is kell döntenünk, mert különben nem történik semmi. Helyettünk nem fog dönteni senki, és megcselekedni sem fogja, amit nekünk kell megcselekednünk. Időben kell meghozni a döntést és időben kell beleállni. Mert el lehet késni. Azt is tapasztalom sokszor, hogy van ilyen mintánk, az őseink túl sokáig kitartottak egy már lejárt helyzetben, elodázták a kilépést. Amikor megtörtént végül velük úgy, hogy kilökődtek a helyzetből, nem a saját döntésük és cselekedetük következtében, akkor már késő volt, valami már nagyon elromlott, úgy érezték, hogy helyrehozhatatlanul. Ezzel a traumával élték le a hátralevő életüket, nem dolgozták fel. Mi dolgozzuk fel, egy későbbi generáció. Muszáj, különben mi sem tudnánk saját döntést hozni. Úgy, hogy nem tudjuk 100%-osan, hogy jól döntünk-e. Évekkel később azt fogjuk mondani esetleg, hogy mégiscsak nemet kellett volna mondani akkor az igen helyett, vagy éppen fordítva. Azt kell, hogy mondjuk? Így élték meg az őseink is, amikor kilökődtek a helyzetből, amikor már késő volt. Ezt elrontottam, nem jól döntöttem, ki kellett volna lépni előbb. És beleragadtak ebbe a kudarc érzésbe, nem is cselekedtek már többet, nehogy újra rosszul döntsenek. Egy ember döntése magáról kihat az utódaira is. De nem úgy, hogy ő nem dönthet máshogy. Mindenki dönthet máshogy, bármikor. Felül lehet vizsgálni folyamatosan a döntéseinket. Van jogunk hozzá. Bátran megtehetjük. Lesz következménye. Talán azzal nem bírunk el. Azt nem merjük vállalni. Pedig a felelősségvállalás erről szól. Meg arról is, hogy a mi döntésünk hat másokra is, és az ő döntésük is hat ránk is. Ideje lenne megtanulnunk ezt jól kezelni.
