Folyamatosan dolgozunk magunkon. Ha tudatosak vagyunk. Egy réteget lehántottunk, és azt tapasztaljuk, azzal nincs vége, pont ezáltal tűnik elő a következő réteg, és az önmunka folytatódik. És mivel társas lények vagyunk, élnek velünk, körülöttünk más emberek is, egymás életére hatással vagyunk, az önismereti folyamatból ezt nem szabad kifelejteni. Amikor önmagunkon dolgozunk, akkor gyakran esünk abba a hibába, hogy kiszakítjuk magunkat az egységből.
Sokszor észre sem vesszük, hogy mekkora részt vállalnak a mi fejlődésünkben a többiek. Nehezményezzük, hogy nem segítenek, nincsenek ott velünk. Főleg a nők mondják, hogy a férfiak elhatárolódnak ettől. Hogy nem is veszik észre, hogy bennük, velük zajlik egy folyamat, magukra hagyják a nőket benne. Aztán meg azt nehezményezik a nők, hogy ők milyen szépen haladnak, a férfiak meg állnak, mikor indulnak már ők is el. Nem törődnek magukkal, és a közösért is alig tesznek meg valamit, leginkább semmit se tesznek.
Mi lenne, ha egységben néznénk. Mert akikkel együtt élünk, azokkal egységet alkotunk.
Amúgy mindenki mindig az egységet keresi vagy éppen azt tagadja meg, abból lép ki. Az egység a kulcs. Amikor önmagunkon dolgozunk, akkor gyakran esünk abba a hibába, hogy kiszakítjuk magunkat az egységből. Ez az én dolgom, az én ügyem, az én cuccom. Igen. Viszont ha kapcsolódunk valakivel, akkor az bekerül az egységünkbe. Akkor az már az ő ügye is. Nem neki kell megoldani, nem neki kell dolgoznia vele, de nem is nekünk egyedül, mert neki is része van benne. Nem véletlenül kapcsolódott velünk.
Mi nők hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a velünk élő férfi kivonja magát, amikor mi dolgozunk magunkon. Mi volt előbb? Lehetséges, hogy éppen mi vontuk ki magunkat, mi távolodtunk el, mert éppen dolgozunk magunkon. Mert azt hisszük, az magányos tevékenység kell legyen. Nem tolhatom a másikra az én fájdalmam, az én sérüléseimet nem neki kell begyógyítania, nem büntetem azzal, hogy azt, amit másoktól szenvedtem el, nem tőle, azt neki kelljen velem végigasszisztálnia. Én most rá való tekintettel elmegyek, aztán majd visszajövök, ha jól leszek. Neki is ez a jó. Ilyen gondolatok mocorognak a fejünkben, és már kész is az alibink, és még úgy is gondoljuk, hogy mi jól csináljuk, ha a másiknak ezzel baja van, akkor nem ért bennünket. A másik meg csak néz, hogy hová tűntünk, miért hagytuk őt cserben, most mi a bajunk vele, mit követett el. Mert még csak el se mondjuk neki, hogy mit cselekszünk és miért. Azt is ráhagyjuk, hogy ő találja ki, és el is várjuk, hogy találja ki, és még neheztelünk is, ha ő is a saját feje után megy az értelmezésben.
Miért is távolodunk el? Mert az nem a valós ok, hogy őt megkíméljük. Félünk. Attól, hogy meglátja, mi minden van bennünk, és nem fogadja el, nem tudja megérteni, és ezért elhagy bennünket. Attól félünk, hogy ő lép ki az egységünkből. És akkor el vagyunk veszve. Nem tartozunk sehova. Azt pedig észre se vesszük, hogy ennek megelőzésére éppen mi lépünk ki és idézzük elő mindazt, amitől félünk. Persze hogy az a legnagyobb problémánk, hogy biztonságos-e magunkat megmutatni, hiszen éppen abban sérültünk korábban, annak a következményét próbáljuk most feldolgozni.
Ha egységben gondolkodunk, akkor kommunikálunk egymással. Sokszor a sután, bénán kimondott szavak, az így adott egyértelmű jelzések is jobbak, mint a hallgatás, meg az önállóskodás. Mert az önállóságot nem ez jelenti. Persze ez is újdonság nekünk. Nem ezt tanultuk, nem ezt a mintát láttuk. Nekünk kell kikísérleteznünk az újat. Inkább feladjuk? Miért nem tud ez érdeklődéssel, kíváncsisággal, lelkesedéssel eltölteni bennünket? Miért nem tudjuk kihívásnak tekinteni ezt, ami ösztönöz bennünket? Miért nem tudunk arra gondolni, hogy ettől nekünk jó lesz?
És mi majd ezt tudjuk továbbadni a gyerekeinknek. Amivel nyilván ők sem lesznek teljesen elégedettek, mert nekik majd ennél is több kell. Hiszen ez a világ rendje, hogy a gyerek meghaladja a szülőt. Adjuk nekik oda, hogy tudják majd meghaladni. És tegyük meg elsősorban magunkért. Ha azt tesszük bele az egységbe, hogy mi magunk jól vagyunk, akkor már a fele részünket beletettük.
A másik része az, hogy az egység többi tagjának jólétéhez is hozzájárulunk. Néha ezt azzal lehet megtenni, hogy észrevesszük, mi már elég jól haladtunk, volna még mit dolgozni magunkon, de most a másiknak nagyobb szüksége van a figyelemre, a jelenlétünkre, mert benne sokkal mélyebb, nehezebb folyamatok zajlanak. Akkor kicsit félretesszük a saját önmunkánkat, és hagyjuk a társunk, a gyerekünk, a testvérünk, a barátunk folyamatát előtérbe kerülni, és mi is abba állunk bele. Nem vesszük át az ő feladatát, nem vesszük el a terheit, csak ott vagyunk, most erre fókuszálunk. Sokan azt mondják, ez önfeláldozás. Sőt, áldozathozatal. A másikért. Igen. De nem csak róla szól. Mi lenne, ha észrevennénk, hogy nekünk most éppen ez jelenti az önmunkát, hogy képesek vagyunk-e ezt megtenni. Az adás és kapás egyensúlyban van az Univerzumban. Ha jól működünk, nem adunk többet, mint amennyit kapnunk kell. És nem feltétlenül onnét kell visszakapnunk, ahova adtuk. Csak mi a legtöbbször onnét várjuk. Mert ő tartozik nekünk. Szerintünk. Akkor ez így nem volt valódi önfeláldozás, áldozathozatal, ugye?
Az egész élet tanulás. Annak felidézése és alkalmazása, amit már tudunk, csak itt a földi létben hajlamosak vagyunk elfelejteni. A jelek meg csak jönnek, és még lehet, hogy így sem eszmélünk. Pedig egyszerű ez: egységből jövünk, szóval ismerős ez nekünk, néha fel is dereng az emléke. Egységből jövünk egy másik egységbe. Nincs különbség. Ha ezt megértjük, mindent értünk.
