ÍRÁSAIM

 

 

A cipő

 

Vásároltam nemrég egy sportcipőt. Szép, az én ízlésemnek megfelelő, hozzám illik, a boltban felpróbálva és egy picit járva benne kényelmes is volt, az ára is megfelelő volt. Örömmel vettem fel tegnap a túrára. Egy idő után elkezdett szorítani. Nem vészesen, de nem volt igazán kényelmes. Új cipő, nem igazodott még teljesen a lábamra, ez belefér, gondoltam, majd összecsiszolódunk. A cipő viszont egyre jobban szorított, már törte is a lábam, nehezebben is mozogtam benne, szóval egyre rosszabbul éreztem magam.

Tudom, hogy a cipő csak egy tárgy. Én mégis beszélni kezdtem hozzá, megértően, elfogadóan, kérve arra, hogy lásson meg engem és igazodjon a lábamhoz. Próbáltam rá hatni azzal, milyen sok kellemes élményben lehetne részünk ezeken a tó körüli túrákon, meg még sok más helyszínen. A cipőre semmi se hatott, egyre keményebb lett, már fel is törte a lábamat, a szokásos távunkat jócskán le kellett rövidítenünk Mandulával, hogy egyáltalán menni tudjak még, és ne törje rommá a lábamat úgy, hogy másik cipő se legyen már kényelmes, és hetek alatt gyógyuljanak meg a sebek.

Rögtön tudtam, hogy ezt a szituációt azért kaptam, hogy tudjak szemléletes választ adni a tőlem kérdezőknek. A kérdés a kapcsolataink lezárására irányult. Mikor kell megtenni, meddig van értelme várni a változásra. A másik változására. Hogyan lehet azt észrevenni, hogy jogosak az igényeim, hogy tényleg bántanak, nem látnak meg engem, és hogyan lehet sérülés nélkül megúszni.

 A cipő példáján válaszolva: első látásra szerelem volt a boltban, minden megfelelt, a színe, a fazona, az anyaga, az ára, felpróbálva kényelmes is volt. Történik ez így emberekkel való találkozáskor is, és nagy remények születnek bennünk egy jól működő párkapcsolatra, barátságra, munkatársi viszonyra. Igen, a boltban, pár lépést téve jól éreztem magam benne. Nyugodt körülmények között így van ez a kapcsolatainkkal is. Ígéretesnek látszanak. Elkezdjük építeni. Az egyik fél legalább, lehet, hogy mindkettő. Aztán a másik nem veszi észre, hogy mi lenne nekünk jó, ami neki se kerülne erőfeszítésbe, egyszerűen csak figyelnie kellene a jelzéseinkre. Amikor kifejezzük az igényeinket. Vagy éppen mi nem vesszük észre a másikét, és akkor ő fog lelépni, és az is fáj nekünk.

Az első gondolatom lehetett volna az is a cipővel, hogy mekkorát csalódtam benne, tudván, hogy nem fog változni a viselkedése, és várhatok arra, hogy kényelmes lesz számomra, ezért kidobom a kukába. És akkor haragszom is. De nem erre gondoltam. Az jutott eszembe, hogy ő csak magát adja. Ő ilyen. Nekem meg jogom van eldönteni, hogy akarom-e így. Nem kell, hogy megváltozzon. Akkor az már nem ő. És nekem sem kell átszabatnom a lábamat, csak azért hogy passzoljunk. Biztos van olyan ember, akivel összeillenek. Hazaérve kipucoltam, becsomagoltam, tovább fogom adni. Még időben, nincs elhasználva, lestarpálva, és én sem sérültem meg, nem szenvedtem el traumát.

Így van ez az emberi kapcsolatainkban is. Kiderülhet, hogy nem illünk össze. Hiába látszott úgy az elején. Akkor ahelyett, hogy agyongyötörne, ahogy én jártam volna a cipővel, időben elengedjük egymást szeretettel. Miért is kellene haragudnunk egymásra? Azért hogy megláttuk ezt, és hozzájárulunk ahhoz, hogy a megfelelő emberrel találkozunk ennek lezárása után? Ezért csak hálásak lehetünk. Az a baj, hogy nem láttuk meg az első pillanatban, hogy így lesz? Hogy nem ismertük fel, hogy nem illünk össze? És időt pocsékoltunk el ezzel a kapcsolattal? Ezek nem kellene, hogy bántsanak bennünket. Mert nem igazak. Adtunk egy esélyt, és éppen időben vettük észre, hogy nem fog működni. Akkor láttuk meg, amikor az látható volt, és akkor léptünk annak megfelelően.

Szeretettel : Mercz Andi

Címkék:

HÍRLEVÉL

Iratkozz fel a hírlevelemre, ha érdekel az önismeret és szeretnél értesülni az írásaimról és a programokról. 

 Ma Kincsei | Mercz Andrea © 2021 Minden jog fenntartva!

Please publish modules in offcanvas position.