A fogyasztói társadalom sajátossága. És szépen átemeltük az életünkbe. Azt értékeljük, ami le van akciózva. Kevesebbért szeretnénk hozzájutni, mint amennyit ér. Nem akarjuk megfizetni az értékét. Olyan sokszor olvasom a hirdetésekben, hogy szolgáltatást keres valaki, és a fő szempont: nem horror áron. Aki vásárol, kevés pénzt akar adni érte. Aki elad, sok pénzt akar kapni érte. Amikor ő vásárol, ő is olcsón szeretne hozzájutni, de ő csak minimális pénzt akar fizetni másnak. Be akarjuk csapni egymást. És ezzel becsapjuk magunkat is. Nem csak a termékeket árazzuk le, hanem sokszor magunkat is.

Belemegyünk felületes kapcsolatokba, beérjük a kevesebbel is. A másiktól várjuk, hogy adjon többet, mi csak a minimálisat tesszük bele. Aztán ha nem kapunk többet, mert mi se adtunk, ezt már észre se vesszük, beérjük a kevesebbel is, csak legyen. Nem akarom a nagyszüleink világát visszahozni, nem azért emlegetem fel. Mindenesetre azért nem volt az olyan rossz dolog, hogy például ugyanazzal a bútorral berendezett házban leélték az életüket. Mert a minőséget helyezték a mennyiség elé. Hosszú távra, egy életre terveztek, átgondoltan. Az sem olyan rossz dolog, hogy ma nem kell leélni az életünket ugyanazzal a bútorral, lecserélhetjük. Csak ezt is jó lenne értékelni és jól kezelni. Nem kidobni, amit mi megununk. Ugyanilyen laza mozdulattal dobjuk ki a kapcsolatainkat is. Nem számít, lejárt, nekem már nem kell, mert nem ad semmit. A bútortól úgy is meg lehetne válni, hogy odaadom olyannak, akinek tetszik vagy szüksége van rá. Nem feltétlenül ingyen. Szeretjük szerintünk rászorulóknak adni, ingyen, mert akkor adakozunk és rögtön fölényben is érezzük magunkat. A kapcsolatainkat meg, ha lejártak, mert van ilyen, szeretettel el lehetne engedni. De ha az akciók lázában élünk az életünk minden területén, ahogy már alig vártuk a nyár végi leárazást, hogy összevegyünk mindenfélét, amire nincs is szükségünk, de pénzünk van rá, akkor nem szeretettel állunk az életünkhöz. Amibe nem tudunk szeretetet tenni, az nem is fog megmaradni, és nem is fog tudni sokáig örömet okozni. Szerezni akarunk minden áron, és nem tesszük bele a megtartás energiáját, a törődést, az odafigyelést. Se a tárgyaink iránt, se a társaink iránt. Vágyunk valamire, értékes, akár luxus dologra is. Lehet, hogy nincs rá szükségünk, mégis szeretnénk. Ez is rendben van. Csak ezt is jó lenne értékelni. Hogy kitartóan tettem érte, megvan, élvezem, gondját viselem. Aztán ha kiélveztem, és nem tettem közben tönkre, akkor akár tovább is adhatom, hogy más is élvezhesse. Nem leakciózva. Mert mit is jelent az akció a multiknál? Sok van belőle, vagyis nem egyedi, olcsóbban is el lehet adni, mert nem került annyiba az előállítása. És nem utolsó sorban mézes madzag, hogy a vásárlót máskor is odacsábítsa. Hol van itt szó valódi értékről?