Erősen él a köztudatban egy tévhit: nem vagyunk spirituálisan elég fejlettek, ha negatív érzéseink is vannak, főleg ha azokat még ki is fejezzük. Aki spirituálisnak vallja magát vagy annak tartják, ő meg aztán főleg nem érezhet ilyet, könnyen megkapja ezt a vádat.
Spirituálisnak nem érezzük és/vagy tartjuk magunkat, hanem azok vagyunk, aszerint élünk vagy nem élünk aszerint. Tudatosan. Az Új Energia nem duális. Amíg bármit megtagadunk, a dualitásban vagyunk. A vagy-vagy állapotában, nem az is-is állapotában. Feketének és fehérnek látjuk a dolgokat, nem vesszük észre az árnyalatokat, a nézőpontokat, a többféle igazságot.
Bizonyított, hogy öt természetes érzelmünk van: a bánat, az indulat, az irigység, a félelem és a szeretet.
Elvárjuk, hogy az emberek csak szeretetet érezzenek, és megítéljük azt, akiről úgy gondoljuk, mást is érez, sokszor még saját magunkat is. Nem engedjük meg, hogy érezzünk. Ezt is rosszul értelmezzük. Ha kifejezzük egy ember viselkedése miatt érzett érzelmünket, az nem jelenti azt, hogy nem szeretettel tesszük. Éppen akkor szeretjük őt, ha megmondjuk neki, hogy például most megbántva érezzük magunkat a viselkedése miatt. Ha elhallgatjuk, a szőnyeg alá söpörjük, megengedjük, hogy bármit tegyen velünk, soha nem szólunk, akkor éppen nem szeretünk. Sem őt, sem magunkat. Ha nem fejezem ki az igényemet, a másik magától nem biztos, hogy tudja, hogy mi az.
Mind az öt természetes érzelem helyén való. Túlzásba vinni, beleragadni nem visz előre. Mértékkel megélni viszont igen. A szeretetre rávágjuk, hogy helyes, abból baj nem lehet. Azt nem lehet túlzásba vinni. És a birtoklás vágy? Amikor annyira szeretünk valakit, hogy teljesen ki akarjuk sajátítani? Hogy az már nem is szeretet? De igen, rosszul kifejezett. A gyűlölet is a szeretetből fakad. Ugyanolyan intenzív érzelem van benne. Ha azt gondolom, nem szerethetem, gyűlölöm. Mikor gondolom, hogy nem szerethetem? Ha nem fogadja a szeretetemet. És akkor miért nem szerethetem? Magamban nyugodtan, azt senki nem tilthatja meg, senki nem veheti el. Ha a másik nem engedi meg, hogy szeressem, attól nekem még nem kell őt megtagadnom és gyűlöletbe fordítani a szeretetemet iránta. Az az ő része, hogy miért nem tudja fogadni a szeretetet. A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a félelem. Azért nem szeretek, vagyis nem érzek, elzárom a szeretet áramlását, mert félelemben vagyok. Ezt nem hozzuk magunkkal, ezt a személyiségünk veszi fel, belénk neveli a társadalom, óvatosságra int, sőt rettegésben tart, egészen a pánikig is el tudunk menni. A megfelelő mértékű óvatosság és körültekintés nem egyenlő a félelemmel. A felelősségvállalással egyenlő. Lemaradunk az életről, ha nem tesszünk meg, amire vágyunk a félelem miatt. Az első lépés a félelemmel együtt megtenni. Két alapvető félelemérzés születik velünk, a zuhanástól és az erős hangtól való félelem (hányan álmodtuk már azt, hogy zuhanunk és riadtunk fel rá, és tapasztaltuk megkönnyebbülve, hogy biztonságban vagyunk, az ágyon fekszünk stabilan). Ezekkel együtt kell élni, hozzá lehet szokni, nem kell rettegésben lennünk miattuk. Valószínűleg segítő szándékkal jönnek ezek velünk, a veszélyekre figyelmeztetnek a jelzéseik.
Mikor lehetünk bánatosak? A gyerekek szenvedésének láttán szomorúság fog el bennünket. A természeti katasztrófák hallatán szintén. Ha azt tapasztaljuk, nem fogadják szívesen a jóindulatunkat, szeretetünket, elszomorodunk. Ha nem engedjük meg magunknak a szomorúságot, az depresszióhoz is vezethet.
Ha azt látjuk, mennyi önző ember van a világon, mennyire nem fogunk össze, nem figyelünk oda egymásra, lehetünk indulatosak. Ez feldühíthet bennünket. Értjük, megértjük, tudjuk, meddig terjed a mi hatáskörünk. A tapasztalása viszont indulatot vált ki belőlünk jogosan. És ha nem éljük meg, elfojtjuk, haraggá alakulhat, ami ott munkálkodik bennünk észrevétlenül, sőt egy idő után agresszivitásban ki is törhet belőlünk.
Ha irigyek vagyunk valakire, és nem a féltékenység dolgozik bennünk, és nem bántjuk őt, nem a bukását kívánjuk, hanem arra fordítjuk ezt az érzelmet, hogy ösztönöz bennünket is az ő sikere, akkor a pillanatnyi negatívnak látszó érzést megfordítottuk.
Ha tudjuk értelmezni azt az állítást, hogy nincsen jó és rossz, mi címkézünk azonnal, akkor a címben szereplő kérdést ilyen formában már nem is tartjuk helyénvalónak. A pszichológia is természetes érzelmekről beszél, nem jókról és rosszakról. A tudatosság a kulcs. A felemelkedett mesterek is érezték ezeket az érzelmeket. Olvashatunk arról, hogy Jézus indulatosan űzte ki a kufárokat a templomból, hogy más alkalommal szomorúsággal átitatott elfogadás volt benne, amikor azt mondta: Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekednek. És sorolhatnám tovább, említhetnék más neveket is. Követhetjük a példájukat.
