Megvan bennünk az öröm képessége. Mindenkiben. Mostanában mégis úgy tapasztaljuk, mintha kiveszett volna belőlünk. Elnyűttek, fásultak vagyunk, örülünk, hogy élünk, nemhogy még örömködjünk is. Luxussá vált örömmel élni.
Mert annyi a gond. Igen, valóban, vannak nehéz időszakok, megoldandó feladatok, traumák, fájdalmak. Ilyenkor az örömnek más szerepe van, mint a felhőtlen, kiegyensúlyozott időszakokban. Akkor sem az, hogy tagadjuk meg. Oda jutottunk, hogy már a nyugodt időszakban sem éljük meg az örömöt. Nem is vesszük észre, hogy nehéz vagy könnyű időszakban vagyunk-e. Összemosódnak a napok, mindegyik egyforma. Mert mi magunk nem teszünk különbséget. Monotonon éljük le az életünket.
A gyerek még tud örülni. Akárhova születik, akármilyen nehéz körülmények közé. Ő akkor még örül. Kíváncsi, nyitott, érdeklődő, tanulni akar, örömmel. Hamar elveszik ezt tőle. Mert meg kell felelni. Az, aki örül, énekelve, táncolva játszik az esőben, az bolond. Na, ezzel se törődnek a szülei, hogy hagyják ezt neki. Milyen felnőtt lesz majd belőle, ha ennyire fegyelmezetlen. A szülő meg azt gondolja, nekik van igazuk, a gyerekének tényleg akkor lesz könnyebb, ha ezekről leszokik. Mostanában egyre többször hallom, hogy már pár hónapos gyerek szüleinek azt javasolják a szakemberek, hogy fogják vissza, ne engedjék, hogy a saját tempójában haladjon, mert majd baj lesz belőle: tanulási-és magatartászavar. A szülő meg hisz a szakembernek és fejet hajt. Hogy nem szakad meg a szíve attól, hogy a gyerekét vissza kell fognia. A tanárok is fejet hajtanak. Mert a szakember mondta. A szakember is fejet hajt, mert őt erre tanították. Nem csak fejet hajtanak, el is hiszik, hogy ez így oké, mert ha meggyőződésükké teszik ezt, akkor tudják ezt képviselni. És mindig valakire hallgatnak, ő mondta, így a felelősséget is át tudják rá hárítani. Ez is általános jelenség ma. Senki nem meri azt mondani, hogy hé, emberek, ez szakmailag nem állja meg a helyét? Senki nem meri megkérdőjelezni ezt? De vannak, akik igen. Csak még mindig nem elegen. Igen, sok a tanulási és magatartászavaros gyerek, ennek az okát meg kellene találni. Úgy látszik, ebben sikerült, hogy vissza kell fogni. Vagyis ideje korán le kell vágni a szárnyát, nem engedni, hogy az legyen, aki. Nem vesszük észre, hogy velünk is ezt tették annak idején? Nem rosszindulatból. Aggodalomból, féltésből, kényelemből, tudatlanságból, ki miből. És ez nem lehet mentség. A tudatlanság nem szégyen. Könnyen orvosolható. Tudást kell szerezni. Megvan rá a lehetőség. És sose késő.
Az se tűnik fel az embereknek, hogy amennyi energiát belefektetnek abba, hogy visszafogják, pont annyit kellene, nem többet, pont annyit, abba, hogy engedjék és abban támogassák. Ez csak először tűnik nehezebbnek. Időben megint pont ugyanannyi akár egy osztályban is, kideríteni, melyik gyerek milyen, és arra alapozni, megtartani a kedvét a tanuláshoz, hogy örömmel tegye és haladjon, mint amennyi idő betörni, elkockásítani. És ők már nem állnak ellen. Elég gyorsan fejet hajtanak. Csakhogy békén hagyják őket végre. Ugye meg lehet őket érteni. Elveszik a remény képessége belőlük, semmit se fognak már akarni, csak azt, hogy hagyják őket békén. Ja, hogy mi felnőttek is ilyenek vagyunk. Igen, ilyenekké váltunk. És pont ezért nem kellene megállítani ezt? Örüljünk annak, hogy a gyerekek megmutatják, milyen örülni. Tanuljuk vissza tőlük, velük, általuk. Nem nekik kell megtanítanunk. Most ők tanítják meg nekünk. Vezetnek bennünket. Ehhez azért kellene egy kis alázat, hogy el tudjuk tőlük fogadni. Amikor a Kicsi vezeti a Nagyot. Nem veszi át a helyét. Nincs a pozíciónk veszélyben, nem nőnek a fejünkre, ha tudunk együtt működni.
Láttatok már olyat, amikor egy kisfiú vezeti a nagypapáját, aki már nehezen jár, és a nagypapa tudja, hogy most rá kell bíznia magát a kisfiúra?