"Sokan úgy vélik, hogy a problémáink a szüleinktől erednek. Ha ugyanis ők jobbak lettek volna, akkor nekünk is jobb lenne. Különös egy elképzelés ez, hiszen minden fejlődés akadályokon és hibákon keresztül bontakozik ki igazán. A javunkra válnak a szüleink hibái és mindaz, amit gyermekkorunkban talán csak nagy nehézségek árán voltunk képesek elviselni. Ezek a terhek adnak lehetőséget a fejlődésre, hogy erőt merítsünk a valódi életre" – írja Bert Hellinger.
A szülő és a gyermek kapcsolata nem egyenrangú kapcsolat. Az életadás a szülőt Naggyá, a gyermeket Kicsivé teszi. Saját szüleink vagyunk: belőlük vagyunk és egy kicsit több. El kell őket fogadni szüleinknek, meg kell adni nekik a tiszteletet. Önmagát nem fogadja el az, aki őket nem fogadja el. Tisztelni egyszerűen azért kell őket, mert az Életet – az ő lehetőségeik szerint – megadták. A tisztelet nem függhet attól, hogyan viselkedtek velünk, nem függhet tehetségüktől, erkölcsi magatartásuktól, semmitől. Nem kell, hogy nekünk megfelelően legyenek tiszteletreméltóak. Nem ítélhetjük meg őket. Az ő tiszteletük az Élet tisztelete ezen keresztül pedig a saját magunk, a saját életünk tisztelete. Ennek a tiszteletnek része a bennünk lévő női és férfi részünk elfogadása, mint a szabad sorsválasztás egyik fontos lépése. Ajándékként kellene elfogadni tőlük az Életet. Mert ezzel a legnagyobbat adták nekünk. És ajándékként kellene elfogadni azt a szabadságot, hogy túl szabad nőnünk az őseink életét meghatározó kereteken, tovább fejlődhetünk. Aki a szüleivel való kötődést tagadja, még jobban kötésben marad. „Szociális szüleink” a kiegészítők, a vér szerintiek (akik jó, ha az energetikaiak is) a forrás, az alapanyag. Minden gyerek szereti a szüleit és lelkében hű marad hozzájuk. A szülő feladata adni, a gyereknek elfogadni kell. A szülőnek feltételek nélkül kell ezt tennie, a gyereknek is el kell fogadnia minden esetben, amit kap. A probléma ezek megszegéséből szokott adódni.
A deviáns viselkedéssel a gyerek azt fejezi ki, ami megoldatlan vagy nincs rendben a családban. Az egész család számára jelentősége van ennek. Hellinger álláspontja: elismerni azt, ami van. Ez egyben a megoldás, vagy oldódást jelent. A gyerekek hűek szüleikhez, ezért vállalják a hasonló sorsot és boldogtalanságot. Nem mernek teljesebb, boldogabb életet élni, mert azzal elárulják a szüleiket. A szülőség az egyik sík, ezt el kell ismerni, a viselkedés egy egészen másik sík, ezt nem kell elismerni.
A gyerekek sokszor átveszik a szüleik terheit, ezáltal elfelejtenek kicsik lenni. Ezeket a terheket vissza lehet adni. Senki nem cipelheti más terhét, nem vállalhatja fel a sorsát. Mindenki a saját sorsáért felelős. Azzal nem tud segíteni a másikon, ha átvállalja a terhét. Az állításban sokszor tapasztalható, hogy annyira féltjük a szüleinket, hogy nem akarjuk visszaadni a hozzájuk tartozó terheket még felnőttként sem. Félünk, hogy nem tudnak vele megbirkózni. Ez legtöbbször nem így van. De ha mégis, az akkor sem a mi felelősségünk. Korábban az állításokban egy nehéz tárgy képviselte a terhet, amit az állítás vezetője kezébe adott a szereplőnek, és megkérte, hogy tegye le, majd akihez tartozik, vegye fel onnét. Ma a kimondott oldás sokkal hatásosabb. Gyerek: (szülő előtt térdelve) „Visszaadok minden terhet és régi családi mintát, ami nem hozzám tartozik.” Szülő: „Visszaveszek tőled minden terhet és régi családi mintát, ezek nem hozzád, hanem hozzám tartoznak. Köszönöm, hogy eddig osztoztál benne. De hibáztam azzal, hogy engedtem.” A megkönnyebbülés mindkét részről érezhető.
A megszakadt közeledés akkor figyelhető meg, ha pl. egészen kicsi korban hosszabb kórházi kezelés miatt a természetes közeledés megszakadt a szülő és a gyerek között. A gyerek később ki fogja provokálni az elutasítást.
Előfordul olyan eset, amikor a szülők lemondanak a gyerekről. Hellinger szerint az örökbefogadás nem megfelelő megoldás. A nevelőszülőséget ő jobb megoldásnak tartja. Ilyenkor a gyerek a vér szerinti szülőktől (akik szerencsés esetben az energetikai szülők is) kapja meg az energiákat. Az lenne a jó megoldás, a szerencsés az örökbefogadásnál, ha a világra hozó szülők átadnák a gyereket a felnevelő szülőknek. Ha hangot adnának annak, hogy mit köszönhetnek egymásnak, és a gyerek életében ez hogyan fog megmutatkozni. Az örökbe adó szülő, többnyire az anya általában szégyelli a tettét. Előfordul, hogy emiatt a gyereknek le kell mondania az anyjáról szeretetből. Fájdalmat él meg, de nem azért, mert másnak adta az anyja, hanem azért, hogy még így sem boldog az anya. A gyerek áldozatot hozott, de még ezzel sem tudott segíteni. Felmenti az anyját, az anyja melletti helyről lemond. Azért mond le róla, hogy meg tudja őt tartani.
Kevésszer a szülő el is játszhatja szülői jogát súlyos bántalmazás, erőszak esetén. Ilyenkor legjobb távol maradni a gyerektől, és a gyereknek is el kell engedni a szüleit.
A vérfertőzésben Hellinger álláspontja nagyon eltérő a pszichológiai megközelítéstől. Ott a felnőttet bűnösnek tartják, a törvény megbünteti, tettét nyilvánosságra hozzák. Ezzel a gyereket elszenvedőnek, áldozatnak tekintik, rákerül a megrontott gyerek pecsétje, szennyesnek kiáltják ki, szégyenérzetet és bűntudatot keltenek benne. Valójában a gyerek lélekben beleegyezett ebbe, az anyja vagy az apja helyett áldozta fel magát. Meg kell kapnia az elismerést, hogy ő nem kihasznált áldozati tárgy, hanem aktívan hozzájárul a család együtt tartásához. „Szívesen tettem érted.”- mondja ő. Természetesen a szülőknek vállalni kell ezért a felelősséget, hiszen ők a felnőttek. Egy egyértelmű nem a gyerek részéről a szülő tette felé egyértelmű igen lenne önmagára, de a gyerek erre még nem áll készen, mert ez lelki elválást jelentene a szülőktől. A nemmel saját akaratát és saját célját nyilvánítja ki. Felnőttként ez okozhat problémát, mert nem fogja tudni eldönteni, mikor kell nemet és mikor igent mondani. Részt vesz anélkül, hogy önmagát és a belső nemet érezné, mint ahogy gyerekként is tette.
