ÍRÁSAIM

 

 

Az igazságosság erényéről

 

Advent első hetének erénye az igazságosság. Aki figyelte, milyen szituációk történnek ezen a héten az életében, az ha akarta, meg is tudta dolgozni ezt a minőséget. Mondok pár példát.

Közlekedünk autóval, amikor azt tapasztaljuk, hogy a vezetők egy része kevés szabályt tart be, a többi autósra nem figyel, veszélyeztetve ezzel a közlekedést. Közlekedési szabályokat sorra megszegve haladnak az úton. Miközben az autósok másik része betartja a szabályokat. Nem is a büntetéstől félve. Hanem mert ezek a közösségi közlekedés szabályai. Megkönnyítik az életünket, pont nem akadályozzák. És őket az élni és élni hagyni elve vezérli, szeretik és ismerik is a rendet és az alapján élik az életüket.

Igazságos az, hogy a szabályszegőket nem bünteti meg a szemünk láttára a rendőr? Sőt, az egész életük letelhet úgy, hogy végig megússzák a büntetést.

Hol itt az igazság?- eszedbe jut ez a kérdés? A te igazságérzeted ilyenkor elégtételért kiált?

De mondhatnám példának az állatok bántalmazását is. Minek kutya az olyannak, aki nem eteti, láncon tartja, nincs háza az állatnak és még ütlegeli is. Sőt, a gyerekek bántalmazására is utalhatnék. Akár a családban, akár az iskolában. Továbbmenve bármelyik felnőtt ember megalázásáig, bármilyen emberi jogának sárba tiprásáig. Ezeket nem tartod igazságosnak.

És mit teszel? Az rendben van, hogy te nem viselkedsz így másokkal. Erre odafigyelsz. És ha olyat látsz, olyanról van tudomásod, hogy mások nem ezt teszik? Akkor mit csinálsz? Hallgatsz, mert az nem a te dolgod? Vagy vért kívánsz igazságot követelve és kiabálsz hangosan messziről? Mert ez nem igazságos, és valaki tegyen már valamit? De tenni nem teszel, mert szerinted nincs eszközöd vagy azt gondolod, ez egész egyszerűen nem a te dolgod. Vagyis egész egyszerűen gyáva vagy, és a felelősséget áthárítod. Különben is hogyan lenne ez a mi felelősségünk. Nem a mi családunkban történik, semmi közünk hozzá. Meg aztán mi nem is teszünk ilyet, az hogy ezzel példát mutatunk, már elég cselekedet a részünkről. És hogyan lenne már a mi dolgunk is az, ami a világban történik körülöttünk?

Mit tudsz te cselekedni? Az kellő körültekintést igényel, mennyire avatkozol be mások életébe. Muszáj megemlítenem itt a karmát. Ha hiszel benne, ha nem, megtörténik.Az igazságosztás nem a te dolgod. Bízd ezt a nálad nagyobb erőre. De a kompetenciád határáig kötelességed megtenni, amit tudsz. És hogy hol a kompetenciád határa? Azt neked nagyon jól kell tudnod. Ha a lelkedre hallgatsz, tudni is fogod.

Aztán itt van a féltékenység. Nézzük, mi is ez. Nem csak a párkapcsolatban jelenhet meg. Jó régen, talán épp felnőtt lettem, mikor hallottam ezt a frappáns meghatározást a féltékenységre: A féltékenység nem más, mint bizalom és önbizalom hiánya. Ez akkor nekem nagyon megtetszett, be is égett, és ha én féltékeny voltam (mert voltam ) , eszembe is jutott nyomban. És azt is észrevettem, hogy úgy kezdődik: fél. Meg is vizsgáltam akkor, mit nyomott be rajtam.

Nem bízok a másikban? Vagy magamat nem tartom elégnek?

És ezt szoktam mondani most már önismereti mentorként is a hozzám fordulóknak. Aztán ebből el lehet indulni. És meg tudjuk keresni a gyökerét. Mert mindig van.

Beteges féltékenység, már-már irigység a másik, legyen ő a barátunk, párunk, gyerekünk sikereire. Olyan mértékű ragaszkodás, már-már a másik megfojtása, nehogy másokkal is időt töltsön, pláne ne minőségi időt, de egyáltalán rá se nézzen másra még egy köszönés erejéig se. A rivalizálás amúgy is elég régóta ismert az emberek között. Munkatársak, barátnők, előző feleség és új feleség, anya-lánya, lánytestvérek között. És még sorolhatnám. Van ezekben is jócskán generációs minta, kollektív sebek. A zöld szemű szörny. Ami pusztít és felemészt. Azt is, aki féltékenységből árt a másiknak. Amikor rászakad a tettének a súlya. Mert olyan is megtörténik, amit ő nem akart, de fel se tudta mérni, hova vezethet a fétékenysége és az abból következő viselkedése.

Mindig onnét ered, hogy nincs meg a biztonságunk. Sem a fizikai, sem az érzelmi. Vagyis az apai és az anyai energia nem áramlik bennünk. A bizalom, biztonság, hit az apától és a szeretet az anyától. Ebben hibásak a szüleink. Az se mentség, hogy úgy tudták tenni. Még ha úgy is van. De ez az ő terhük, ezzel nekik kell szembenézni. És mi gyerekek még csak nem is követelhetjük, hogy tegyék ezt meg. Azzal meg a felnőtt gyerekeknek, hogy ez van, ezt kapták, ez van a batyuban, ebből kell "főzni". Az életet mégiscsak a szüleinktől kaptuk, a batyut mégiscsak ők töltötték fel, és azt meg is tették a legjobb tudásuk szerint. Hogy mit hozunk ki belőle, az már a mi dolgunk. Hogy mit teszünk még hozzá, az is. Mert az a batyu csak egy kis rész. Lehetőség pedig van. Feldolgozni is a sérelmeket, megérteni a múltunkat, kezünkbe venni a sorsunkat. Úgy, ahogy mi szeretnénk. Ezzel nem tagadjuk meg a szüleinket. Nem ezzel tagadjuk meg. 

A szembenézés egyszerűen nem kikerülhető. Bármilyen biztonságban nő fel valaki, úgyis lesz feldolgozandó cucca. Ha nem a családból hozza, akkor kapja máshol. Ez az élethez hozzá tartozik. És ez pont nem igazságtalan. És ha találkoznánk olyan emberrel, akinek kezdettől fogva trauma nélküli tiszta élete lenne, akkor azt igazságtalannak tartanánk a többiekre nézve? Ez is féltékenység. Másrészt meg butaság. A legtöbbet fejlődni a traumafeldolgozással tudunk. Az emberi nagyságunk ekkor derül ki. Hogyan tudjuk mi magunkat apai és anyai gondoskodásba venni felnőttként.

Persze ez nem azt jelenti, hogy egész életünkben traumákat kell gyűjtenünk, aztán azokat fel kell dolgoznunk. Begyűjtjük a traumákat anélkül is, hogy akarnánk, mert van egy ilyen életszakaszunk. Ha a következő szakaszban viszont feldolgozzuk, akkor azzal azt is megtanuljuk, hogyan élhetünk ezután traumatizálódás nélkül. Mindaddig kell nekünk a trauma, amíg nem látjuk azt be, hogy valójában nem kell.

És akkor itt van még a megbocsátás témája is. Meg kell mindent bocsátani? Meg lehet mindent bocsátani? Mindenki képes a megbocsátásra? Miért kell egyáltalán megbocsátani? Mi történik, amikor megbocsátok? És mi történik, amikor nem.

Hogy meg kell-e, azt nem tudom. Feldmár András azt mondja, nem feltétlenül. Legalábbis akkor nem, ha a másik a bocsánatodért esedezik. Azt már te döntöd el, hogy meg is bocsátasz-e neki. Azon nem múlik semmi, ha megbocsátunk. Úgy értem, ha a másik csak attól nyugszik meg, akkor nem is volt az ő bocsánatkérése igazán őszinte. Mert akkor nem érezte át a tette súlyát, amivel ártott nekünk. Akkor felmentést kér tőlünk. Akkor az üres bocsánatkérés. Áthárítja a terhet ránk. Mostantól cipeld te, én bocsánatot kértem. És igaz a másik fél esetében is az, hogy nála sem múlik azon semmi, hogy megbocsát-e. Nem azon múlik. Én úgy hiszem, Feldmár András azt akarja mondani azzal, hogy nem kell mindenképpen megbocsátanod akkor, ha a bocsánatodért esedeznek, hogy akkor nem kell, nem akkor kell, nem azért kell és nem nekik kell. A történtekért bocsáss meg te magadban, ne a másiknak, mindegy, hogy ki tette veled. A te lelki békéd meglegyen, azért bocsáss meg. Ne azért hogy az ő terhe csökkenjen. Azt elintézni az ő dolga. Mi van, ha magadban nem bocsátasz meg? Akkor te cipeled tovább azt a terhet. Akkor is, ha arra a tapasztalásra már nincs is szükséged.

Mondhatnám, hogy a megbocsátáshoz megértés szükséges. Akkor tudjuk megbocsátani, ha tisztában vagyunk azzal, miért történt. Lehet. Biztos, hogy mindig értenünk kell? Mi van, ha csak annyi a megbocsátás, hogy nagylelkűséget gyakorolva túllépünk rajta. És ne feledd: semmi olyan nem történik, amibe te ne egyeztél volna vele valahol valamikor. Ez túl spirituális lenne?

Ha a nagylelkűség gyakorlása foglalkoztat, nézd meg ezt a videót. Ebben elmesélem és segítséget is adok ahhoz, hogyan tudsz nagylelkű lenni.

https://youtu.be/4AQKz3aswEk

Szeretettel: Mercz Andrea önismereti mentor

integrált család-és rendszerfelállító tréner

életgyógyász-életküldetési konzulens

a MA kincsei műhely vezetője

Címkék:

HÍRLEVÉL

Iratkozz fel a hírlevelemre, ha érdekel az önismeret és szeretnél értesülni az írásaimról és a programokról. 

 Ma Kincsei | Mercz Andrea © 2021 Minden jog fenntartva!

Please publish modules in offcanvas position.