Az értékrendem bemutatásához egy visszatérő kliensem esetét szeretném megosztani. Volt egy helyzet, ami kínozta. Tudatosan járja az önismeret útját, így azt felismerte, hogy ismétlődő szituációról van szó. És azt is belátta, hogy segítséget kell kérnie, mert eljutott addig a pontig, ameddig egyedül tudott.

Nagyon pontosan meg tudta fogalmazni a problémáját, a hozzá fűződő érzelmét, a traumát, amit átél ebben a szituációban.

Nagyon szereti a családállítás módszerét, a legjobb segítő a csoportos állításokon, nagyon szeretek vele dolgozni a nyitottsága, érdeklődése, segítőkészsége miatt. Most mégis rám bízta, hogy melyik módszert választom a probléma gyökerének feltárásához.

Hamar eljutottunk egy elég korai gyerekkori élményéhez, a zongoraszékkel történt csalódáshoz, de érzékeltem, hogy nem tud még belemenni abba a szituációba, nem tud még szembesülni, nem történne meg az oldódás. Egyelőre még hitetlekedve is nézi, mi köze lehetne pont a zongoraszéknek a munkahelyi problémájához.

Ilyenkor tudom, hogy máshonnét kell közelíteni. Persze hogy az egó tiltakozik ilyenkor, védeni akar, ez természetes folyamat. Nem is a munkahelyi probléma a valódi probléma, ez csak a kivetülése. Ez a viselkedés jellemző a kliensre más területeken is. Most pedig jött egy olyan szituáció az életében, ami nagyon kiemelkedő, és ezáltal lehetőséget teremt a feloldásra.

Az ellenálláskor nem az egót szolgáljuk ki, hanem egy kicsit szelidítjük. Az egónak partnernek kell lenni abban, hogy bele tudjon menni a kliens a régi traumába, és abba ne dagonyázzon, ne ragadjon bele, ne szenvedje el újra, mert nem erre van szükség. Hanem arra, hogy külső szemlélőként nézze végig. Akkor tudja objektíven nézni, akkor tudja megérteni, leszűrni a hatását, elengedni és beépíteni a tapasztalatát. Ebben a folyamatban kísérem én segítő szakemberként. Ez nagy felelősség, és nagy kegy is, hiszen kevés felemelőbb érzés van annál, amikor tanúja vagyok a megtisztulásnak.

Tehát félre kellett kicsit tenni a zongoraszéket. Felállítottuk a jelenlegi munkahelyi rendszerét, a kollégákkal, főnökökkel. Kiderült, kinek hol lenne a helye, hol billent meg a rendszer, mi az oka, helyre lehet-e állítani könnyen, mi a dolga az állíttatónak. Ezt végigvittük, meg is történt a megkönnyebbülés.

De tudtuk, hogy nem végeztünk. És akkor maga a kliens fogalmazta meg, hogy van itt még valami, nézzünk arra rá. Bedobtam a zongoraszéket újra. Rendben volt, belementünk. Felidézte a történetet, nem sztoriztunk, az érzéseit mondta ki, a sérelmét, amit azóta is hurcol, de elfojtotta, és úgy látszik, most tudta megengedni, hogy feltörjön.

Megdédelgette azt a kislányt magában, aki akkor ezt elszenvedte, felnövesztette, bátorrá és szókimondóvá tette, a felnőtt énjével odaállt mögé támasznak.

Látszólag a rendszerállítás kihagyható kör lett volna. Haszontalan azonban nem volt, azon túl is adott információkat, hogy hozzásegített a valódi ok meglátásának és feldolgozásának megengedéséhez.

Ezt a kísérést értem én a részemről felkészültségnek, elfogadó, támogató légkör megteremtésének, őszinte, együttműködő kommunikáció alkalmazásának. Így szeretek dolgozni a kliensekkel az ügyeik feltárásán. Ha tetszik neked ez a fajta kísérés, szeretettel várlak.