Irodalmi szöveggel dolgozunk egy problémán.
Tamási Áron: Hűséges Mártonka c. novelláját vettük elő egy kliensemmel. Mese ez tipikus meseszereplőkkel, helyzetekkel, helyszínekkel, hőssel, happy enddel. Az összes szereplővel tudunk azonosulni egy-egy aspektusunkkal. És generációs mintákat ismerünk fel a gondolkodásban és a cselekedetekben. Kaptuk a szüleinktől, ők a nagyszüleiktől, és ami a legmegdöbbentőbb, még mindig adjuk tovább. Az, hogy a szüleink, nagyszüleink ez alapján éltek, nem meglepő az akkori történelmi, gazdasági viszonyokból, a Sorsról gondolkodásból. Hogy nekünk is ezt tanították, az sem, hiszen ők így éltek, nem ismerték fel, hogy hibás. De hogy még mi sem. És nem változtatunk és adunk másik mintát a fiatalabb generációk kezébe. Felelősséget kell most már vállalnunk.
Mi is van ebben a novellában hát akkor, amiről beszélek. A várost sanyargatja egy sárkány, naponta 3 katonát eszik meg. Hűséges Mártonka akkor tudja ezt meg, mikor az óriások nagyon el vannak keseredve, mert elfogytak a katonák, és akkor most a sárkánynak a lakosok lesznek az eledelei. De még most sem mondják az óriások, hogy tenni kellene valamit.
Beletörődnek ebbe is, ahogy a katonák megevésébe. Ez a sorsuk, ezzel kell együtt élniük, tart az életük így, ameddig tart. Mártonka maga vállalkozik a sárkány legyőzésére. Mintha különleges képesség kellene hozzá. Pedig csak bátorság, az egy életem, egy halálom hozzáállás. Azt hiszem, most értettük meg mindketten, mit jelent ez a mesebeli fordulat. Nincs értelme halogatni, most kell megtenni, ha sikerül, ha nem, mert ha nem teszünk semmit, csak az biztos, hogy a probléma el fog hatalmasodni még ennél is jobban és felemészt bennünket. És hogy miért pont ma kell tenni valamit? Mert holnap még kevesebb esély lesz, mint ma, nincs mire várni. Tamási Áron olyan ízesen fogalmaz, hadd idézzem, és figyeljétek meg, mekkora igazságot rejt ez a mondata. „…mire a fiú bizonygatni kezdte, hogy úgyis csak holtáig él az ember, s addig ő is élni fog, akár legyőzi a sárkányt, akár nem.” Fel kell merülnie bennünk a kérdésnek, hogy élet-e az, ha így folytatódik tovább, vagy cselekszünk azzal a rizikóval, hogy abba halunk bele. Az, hogy véget akarunk vetni ennek az életünket megmérgező akadálynak, meg fogja hozni a bátorságot a cselekvésre. Mindegy mi lesz az eredménye. De ez így nem mehet tovább.
Mártonkának volt egy kisbaltája, ez volt az egyetlen eszköze, ezzel oldott meg mindent, ennek a használatához értett. Ezt vitte a sárkány ellen is. Meg volt egy terve. Hagyta, hogy lenyelje a sárkány, lecsúszott a gyomrába, ott voltak a katonák, egytől-egyig, némelyik már elég ramaty állapotban. Kivágta a sárkány oldalát a baltával és kisegítette a katonákat. Akik a levegőn a fénytől mind fel is éledtek. Na most nem fejtegetem a szimbolikáját ennek a gyomorlecsúszásnak, kivágásnak, fényre jövésnek. Szerintem értitek.
Azt a kérdést még felteszem, miért kellett megvárni a katonáknak, míg mindegyiküket sorban lenyeli a sárkány. Amikor ők annyian voltak, mint egy hadsereg és fel is voltak fegyverkezve. A sárkányt pedig egyetlen kisbaltával meg lehetett semmisíteni. Erről az jutott eszünkbe, hogy a problémát nem látták az első pillanatban problémának. És így nyilván megoldani se szándékoztak. Mikor látunk valamit problémának? Amikor már jó nagy és hozott már visszafordíthatalan veszteséget? Mert ugye az a valóságban nem úgy van, hogy a katonák épségben kijönnek a sárkány gyomrából. A gyerekek olvassák ezt a mesét, és a többségük szintén akkor eszmél, amikor már a katonák odavesztek. Miért? Mert kellenek a hősök? És áldozat se drága érte, hogy hőst teremtsünk? Vagy a saját hős aspektusunkat aktivizáljuk. Másik aspektusunk nem is mozdul meg. Jó, ha legalább nem fogják vissza a hőst bennünk. Mert ilyen is van.
Kevés ember ragadja meg az elején ezt a problémát. Amikor a sárkány odaállít azzal, hogy márpedig én megeszek minden nap 3 katonát. Hogy akkor bárki is azt mondja neki, álljon meg a hegyi menet, azt nem fogjuk hagyni. Miért is nem így cselekszenek az emberek? Mert ezt nem látják problémának, hiszen a sárkánynak ez a természete, hogy embert egyen. Ki mondta ezt? A sárkány sok ezer évvel ezelőtt. És azt mondták rá az emberek mindig, hogy ugyan nekünk ez rossz, de jó, legyen, egyél embert. És ezen azóta sem lehet változtatni?
Hány dologgal csináljuk ugyanezt. Az egyéni életünkben és a csoportokban is közösen. Hogy ugyan az nekünk nem jó, de nem baj, ha a másiknak igen, akkor tegye csak nyugodtan velünk. Bár neki lehet, hogy jó lenne máshogy is. Esetleg ha megkérdeznénk tőle? És akkor nem is az álljon meg a hegyi menet harcias fellépéssel állnánk bele. Nem hisszük el, hogy ha a sárkánynak azt mondjuk, figyelj, ne egyél embert, egyél inkább füvet, azt fogja válaszolni, jó. Hiszen a sárkány mindig is embert evett. A sárkány nem rossz, nem likvidálandó. Ő a mi árnyékrészünk. Barátkozzunk meg vele. Szelidítsük meg. tegyünk a szövetségünkké. Azért van, ő is azt szeretné. De megtenni ezt nekünk kell. Vagy várjuk a Hűséges Mártonkát, aki megszabadít bennünket a sárkányunktól. Oké. És utána tudunk máshogy élni? Volt értelme egy másik ember hőstettének a mi életünkben? Vagy folytatjuk ugyanúgy, és jön egy következő sárkány. Mert nem tudunk kilépni ebből az ördögi körből.
Várunk és konzerválunk. Még ha kellemes helyzeteket szeretnénk a konzerválással megőrizni, azt valahol érteném is. De ilyenkor nem kellemes helyzetekbe ragadunk bele. Mintha nem rajtunk múlna a változtatás. Van olyan is persze, amikor nem teljesen rajtunk múlik. De akkor is lehet valamennyit változtatni. Azért tartom nagyon fontosnak ezzel a témával foglalkozni éppen most, mert látszik, hogy mennyire megérett az idő a változtatásra, és fog is változni sok minden, de az nem mindegy, hogy kényszerűen és így elszenvedjük vagy mi is pont azt a változást akarjuk. Vagy hogy mások változtatnak a mi életünkön vagy mi magunk. Vagy éppen együtt változtatunk.
