Előjött a praxisomban egy jelenség mostanában többször is. Traumát okoz az gyerekként és kihat a felnőtt korra is, ha valaki nem várt gyerek. És nem is gondolnánk, hogy az is okozhat traumát, ha valakit nagyon várnak, sokan, az egész nagy család, a kiterjedt rokonság. És nem azért mert már régóta szeretne gyereket a pár és nem jön, és szurkol nekik az egész família, és akkor egyszer végre jön a baba. Egészen fiatal, huszonéves gyerekre őszintén szívből vágyó párnál is lehet ilyen. Ők szeretettel várják a babát, nagy várakozással, alig várják, hogy szülők lehessenek. A baba is szívesen jön, harmóniában történik a fogantatása, szinte teljes harmóniában telik a 9 hónapja is az anyaméhben. A születés majdnem traumamentes. Nincs hosszú vajúdás, a baba és az anya összehangolódnak, minden zökkenőmentesen történik, gyönyörűséges lehetne a születés a babának, a szülés az anyának. Porszem került a gépezetbe, és hibás lett a működés. Ez a porszem az egymásra hangolódás képességének elvesztése. Tulajdonképpen a lélek háttérbe szorítása és a személyiség túlzott előtérbe helyezése. A személyiségből élés. És akkor ezt fogja a gyerek is megtanulni.

Az életében minden mehetne könnyedén, dőlnek belőle a jobbnál jobb ötletek, a lehetőségek is ott teremnek hozzá, mégsem halad ilyen gördülékenyen az élete, megakadt az áramlás, szenvedés az élete. Az átlépések nem sikerülnek. Egyik helyzetből a másikba.

Nem is szívesen lép át, halogat, megvárja, amikor már annyira rossz ott, hogy muszáj menni, sőt sokszor úgy lökik ki onnét, mert még akkor sem mozdul. Mitől lehet ez. Amikor a fogantatásakor és a születésekor még tudta, hogy mikor a legalkalmasabb az időpont, tudta, meddig kell maradni egy helyzetben, mikor jött el az idő a továbblépésre, és lelkesen meg tudta tenni, az elengedéssel sem volt semmi gondja. Tudta, hogy az a helyzet addig tartott, nem veszteségként élte meg, hogy tovább kell menni. Jelen volt benne végig, megélte, magába szívta a megélés élményeit, tapasztalatait, ott tudta hagyni a helyet, személyt, továbbvive magában az értékeket, amiket abból kapott. A többi szereplővel értették egymás jelzéseit, a kommunikáció tökéletes volt, és az akkor még nem szavakkal történt. Akkor mi történt tehát, hogy ez ennyire meg tudott változni az ellentétére. Az, hogy a szülők elvesztették ezt a képességüket, amikor ott volt hús-vér lényként a kisbabájuk. És ehhez nem is kell az, hogy másnak várták, fiúnak, aki kislány lett vagy fordítva.

Abból is van trauma, de ez amiről most írok, akkor is megtörténhet, ha annak várták, ami lett. Sőt elvárásuk se volt, hogy milyen legyen, még csodának se tartották, egyszerűen nagyon örültek, hogy meglesz az az életükben, amire ennyire vágynak és az értékét se vesztette azzal, hogy meglett, pipa és már nem is érdekes, mert ennyire volt csak érdekes, hogy megszerezzék. Tényleg őszintén akarták az egész folyamatot. Csak ahogy már írtam, porszem került a gépezetbe, a felnőtteknél az egymásra hangolódás képességének elvesztése. A lélek háttérbe szorítása és a személyiség túlzott előtérbe helyezése. A személyiségből élés. 

Miért történhetett ez a szülőkkel? Mert a gyerek fogantatása előtt is így éltek. Külön, amikor még nem ismerték egymást és nem kötötték össze az életüket. Amikor pedig megszerették egymást, lélekkel tudtak egymáshoz kapcsolódni, lélekkel átitatott személyiséggel. Ezt vesztették el a gyerek születése után, akár már annak pillanatában is. Miért? Mert bekapcsoltak a fel nem dolgozott traumáik. A lélek és a személyiség nem tud teljes harmóniában lenni hosszútávon, ha nincsenek megdolgozva a traumák. A baba pedig megszületett erre a világra, ahova lelkesen jött, és abban a helyzetben találta magát, ami ismerős sokunknak felnőttként is akár, hogy lelkesen várják mondjuk egy munkára, nagy reményekkel érkezik, mert ő is nagyon várja és amikor odaér, mintha egy másik világba csöppent volna, észre se veszik, púp a hátukon, legszívesebben már elzavarnák. Na az a kérdés, ilyenkor hogyan viselkedik ez a felnőtt ember? Ez függ nagyon a gyerekkori tapasztalataitól. Elkullog szomorúan, és lemond a vágya megvalósulásáról, sőt elkönyveli magáról, hogy nem elég jó. Vagy meglátja, hogy ez nem az ő cucca, nem veszíti el a lelkesedését, beleveti magát a munkába, és igyekszik a többieket is lelkesíteni azzal, ahogy ő csinálja. Az utóbbi csak akkor történik meg, ha már meg van dolgozva a gyerekkori traumája.

Menjünk egy kicsit vissza még a pici babához. Mit tapasztal ő. Hogy nem úgy gondoskodnak róla, ami neki megfelelő lenne. Felöltöztetik melegen, ha neki éppen melege van, akkor etetik meg, amikor pont nem éhes, akkor veszik ölbe, amikor pont nem szeretne ölben lenni, azt adnak neki enni, amit pont nem szeret. Először jelzi ő még, hogy mit szeretne, hogy az, amit adnak nem jó neki. Csakhogy nem értik. Lehet, hogy jelzi erőszakosabban. Akkor ráfogják, hogy milyen akaratos, hisztis kis baba ez. És továbbra is úgy bánnak vele, ahogy ők gondolják, hogy kell. Nem rosszindulatból. Sőt, sokszor még a szülői felelősség magas fokán is. Tényleg mindent meg akarnak tenni a gyerekükért. Lehet, hogy magukat még háttérbe is szorítják. Én már nem tudom, mit csináljak ezzel a gyerekkel- mondják teljes tanácstalansággal kétségbeesve. Lehet, hogy a baba annyit el tud érni, hogy olyan ételt kap, amilyet szeretne, mert egyszerűen nem eszi meg azt, amit nem szeret. Nem tud szopizni, nem tanítják meg rá, mert minden baba úgy születik, hogy tud, és fel se merül a felnőttekben, hogy van olyan baba, akinek csak egy icipici segítség kellene hozzá. Akkor kapja az anyatejet cumisüvegből. Úgy nem eszi meg. Még itt sem jut eszébe a felnőtteknek, hogy szopizni kéne megtanítani. Nem ízlik neki az anyatej, mekkora pech, pedig anyukájának rengeteg teje van. Akkor kapja a tápszert. Abból alig eszik, épp csak, hogy ne haljon éhen. Megpróbálnak egy másik tápszert. Azt se. Egy harmadikat. Na, azt végre megeszi. Persze, mert rájött, hogy muszáj, éhen csak nem halhat, és már nem tudja másként elmagyarázni a felnőtteknek, hogy ő szopizni szeretne anyukája melléből, de kéne neki hozzá egy icipici segítség az elején. Ilyen babáknál születnek azok a családi sztorik, hogy 3 hónaposan anyukája ölében ülve az asztalnál kikapta a répát a levesből, és azután csak normális ételt volt hajlandó enni, a tápszert el lehetett felejteni. És erre a gyerekre azt mondják, hogy fejlettebb volt a koránál, hiszen 3 hónapos baba nem ehet főtt ételt, ő meg csak azt ette. Ő akkorra már megtanulta, hogy csak magára számíthat, a felnőtteknek hiába jelez, nem értik őt, sőt néha erőszakosnak kell lennie, hogy megkapja, amit szeretne.

Ennek aztán lesznek következményei bőven az életében. Mivel nem figyelnek oda rá, nem értik a jelzéseit, nem is fogja már jelezni az igényeit, sőt amikor tud már beszélni, ki sem fogja mondani. Felnőtt korában sem. Lehet, hogy ez addig is el tud jutni, hogy igényei sem lesznek. Minek, úgysem valósulnak meg. De most ezzel nem szeretnék itt foglalkozni. Azt is csak érinteni szeretném, mert gondolom már értitek, miért nem sikerülnek az átlépései, miért nem tud időben veszteség érzése nélkül továbblépni. Igen, fél a csalódástól. Mert egyszer már megélte. És akkor inkább elkerüli a lehetőségét is. Így persze annak a lehetőségét is, hogy sikerülne.

Ennek következtében nem tudja fogadni sem a másiktól, amit ad. Észre sem veszi. Annyira bebiztosítja magát, hogy előre elképzeli a szituációkat, és persze irányítja is azokat, hogy azok úgy történjenek, ahogy ő szeretné, mert az adja neki a biztonságot. Ez még az intim kapcsolatokban is megjelenik. Nem tudja úgy átadni magát, hogy bármit megtehet vele a másik, és ő tudja érzékelni, hogy az neki jó-e, és tudja jelezni. Az a legérdekesebb, hogy általában két hasonló ember találkozik össze, két irányító. És a legszebb, amikor felismerik, és elhatározzák, hogy együtt meggyógyulnak ebből. Megint az együtt gyógyulás. Igen, ezt egyedül nem lehet. Legjobb lenne értő szakmai segítséggel. És közben gyakorolni egy másik emberrel. Akiben meg tud bízni.

Ha érdekel az önismeret és szeretnél értesülni az írásaimról, a MA kincsei műhely programjairól, és kéred minden hónap végén az ingyenes online MA Kincsei Magazint, kérlek iratkozz fel a hírlevélre itt az oldal alján.